Felfogom, hogy ahol vagyok, okkal vagyok. Nem is kérdőjelezem meg eme realitás valósságát, meg ugyan ki tenné meg ezt azonnal?
Örökké itt vagyok az elmúlt durván fél év éjszakáin. Már meg sem lepődök rajta. Csodálom a makulátlan tájat, mely a mi világunkban immáron elképzelhetetlen lenne.. lehet, hogy mindig is az volt. Kristálytiszta folyóvíz, olyan sárga színű árnyalattal pompázó dombok, hegyek, melyet még elképzelni sem tudtam a kényelmi zónával átfűtött földi tudatommal.
Nem vagyok ember. Valami több. Tudok suhanni, még a levegőben is fel-le, de ez nem repülés, közel sem. A repüléshez valamifajta erőfeszítésre is szükség van. Ehhez nincs.
Bejárom a területet, csak saját magamat észlelem a környéken. Mintha a saját elmém térképének fizikai kivetülése lenne.
Ezután a felismerés után minden megváltozik. Megjelenik egy ósdi, romos épületféleség, ami a mi világunk börtöneire emlékeztet leginkább. Be kell mennem, és átkutatni. De miért? Éber tudattal nem tudok rájönni. Suhanok végig a rideg, keskeny folyosókon, keresek valamit/valakit szűnni nem akaró elánnal, de egyszerűen nem tudok sikerrel járni...
Árnyak jelennek meg körülöttem. Nem rosszak. Mintha a követőim, bajtársaim lennének. Segíteni próbálnak, de többen sem érjük el a célunkat.
Ellenséges árnyak jelennek meg. Harc tör ki. Nem az a fajta, amit a Föld bolygón megszokhattatok, hogy mindenféle fegyver segítségével spriccel a vér, hiszen eddigre rájöttem, fizikai testünk sincs. Az árnyak összeakadnak, amelyik veszít, átalakul valami mássá, más síkon létezik tovább.
Filmszakadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése