Semmi sem olyan, mint régen. Néhány évvel ezelőtt olyan egyszerűek voltak a gondolatok, semmit nem lehetett túlgondolni, kifordítani, nem volt meg az a bizonyos mentális kényszer, ami minden reális/irreális történést, fogalmat, személyt megkérdőjelez körülöttem, illetve bennem.
Fáj néha mindez. Az intellektuálisság nem szolgál mindig pozitív következményekkel, pláne ha már egy idő után képtelen vagy átlátni a katyvaszt. Persze a majomszabású emberek ennek a legfőbb kiváltóbb okai, akik mindannyiunkat körbevesznek, de rájuk - mint mindig - most sem érdemes kitérni.
Túl sok a gondolat, egyre több terhet rónak az elme falába az álmok is. Enyhén fogalmazva csúnyán tudok nézni azokra, akik szerint az álmoknak az égvilágon semmi jelentősége, értelme, miértje nincs, nem tudok nem ok-okozatiság kapcsolatként gondolni mindenre. Minden ez alapján működik, csak sokan képtelen ezt belátni, vagy bele se gondolnak az elmetartalom hiánya miatt.
Minden megváltozik. Érzem a környezetben, de leginkább magamban. Nem tudom, mivé változok, de egyáltalán nem vagyok az az ember, aki voltam úgy egy évvel ezelőtt. Nem is leszek többé az.
Meg kell tanulni néha kikapcsolni az agyunkat. Nem gondolhatunk mindent teljesen át. Ha a magasugró bizonytalan, hibázik. Ha a focista túl sokat gondolkozik, jó eséllyel kihagyja a büntetőt. Ha valamit óvatosan, lasssan próbálsz önteni, pont azért fog mellé menni. Amint túl sokat gondolkozik az ember valamin, sorra eszébe jutnak a hibák, amik közbejöhetnek, végül elszáll minden önbizalma és -mintegy önbeteljesítő jóslatként- valóban kudarc lesz a vége.
VálaszTörlés